Kati, a példakép.

A mérkőzés után sietett, mert tudta, hogy várom. Csapzottan, s kicsit leverten érkezett az öltözőből, s ezen nem csodálkoztam, hiszen alig negyedórával ezelőtt veszítettek Karancs Kupa-mérkőzésen a KSC csapata ellen.
- Még mindig rettentően fájnak a vereségek - ült le a városi sportcsarnok nézőterén Miskolczy Katalin, a STC kosárlabdázóinak csapatkapitánya. - Bár számítottunk a kecskemétiek sikerére, mégis nehezen tudom túltenni magam a balsikeren. - Úgy tudom, a tornán a rájátszásra való felkészülés volt az elsődleges cél. - Igen, ez így van. December közepe óta nem voltak edzéseink, csak január 3-án találkoztunk. Sajnos, nehezen lendülök formába. Talán én érzem leginkább az edzéshiányt. - Ismert, rutinos, NB I-et megjárt játékos. Kérem, mondjon valamit a pályafutásáról! - Salgótarjánban nőttem fel, gyerekkoromban a kézilabda is érdekelt. Már akkor is meglehetősen erős alkatú voltam, s a serdülőválogatottba is eljutottam. Aztán „szakmát” változtattam, megérintett a kosárlabda varázsa. A közgazdasági szakközépiskolába jártam, s ott ez volt a legnépszerűbb sportág. Érettségi után a fővárosba kerültem. Megkerestek ugyanis a BEAC vezetői, hívtak, és én igent mondtam. Öt évig játszottam a budapesti E betűsök színeiben, aztán 1977 tavaszán visszatértem a STC-hez.
- Mi hozta vissza Salgótarjánba? - Mondjam azt, hogy visszavágytam? Sok minden köt Salgótarjánhoz. Itt nőttem fel, itt vannak a barátaim, s ráadásul, amikor átigazoltam a BEAC-hoz, ígéretet tettem, hogy a Stécé NB II-be kerülésekor visszatérek. Nos, a STC bekerült… Aztán még valami. Akkor, amikor visszajöttem, még éltek a szüleim. Sajnos betegesek voltak, valakinek gondozni kellett őket. - Úgy érzi, megtalálta a helyét? - Ha a munkahelyre gondol, akkor igen. A SKÜ kereskedelmi igazgatóságán dolgozom, mint titkárnő. Tudom, ez még nem karrier, de jól érzem magam, szeretem a munkám. Ez nagyon fontos az ember közéletéhez. Ami a játékot illeti, ott már akadnak problémáim. Elégedetlen vagyok elsősorban önmagammal. Úgy érzem, ősszel többet is nyújthattam volna. Igaz, edzésgondokkal küzdöttünk, nem állt mindig terem a rendelkezésünkre. Aztán itt vannak a fiatalok. Sok-sok tehetségünk lenne, ha jobban szeretnék a játékot. Néhányukból hiányzik a felelősségtudat és az akaraterő. Ezek nélkül pedig sehol sem lehet eredményt elérni.
- Csak nem generációs problémákat érez? - Huszonnyolc esztendőmmel én vagyok a legidősebb a csapatban, s az előbbieket nem a korom mondatja velem. Egyszerűen szeretem, ha valaki teljesíti, amit vállalt. Számomra nehezen megemészthető, hogy discóba megy némelyik társam, edzés helyett. Félreértés ne essék, nem vagyok a zene és a fiatalok ellensége. - A játékosokkal történt beszélgetések során azt tapasztaltam, tekintélye van társai körében. - Többnyire hallgatnak rám játékostársaim. Talán rutinomnak, s NB I-es múltamnak köszönhetem. - Szerintem jelene is tiszteletet parancsol, hiszen Ön a legponterősebb kosárlabdázó nő a STC-ben. Jelentős érdemei vannak abban, hogy az 5. helyen fejezték be a bajnokságot és a legjobb nyolc együttes társaságában, kezdhetik a rájátszást. - Tényleg sok pontot érek el, s ebben 180 centiméteres magasságom is segítségemre van. Emellett elég jó a gömbérzékem és imádok játszani. Megpróbálom edzőnk, Szarvas Öcsi bácsi mellett én is fanatizálni a lányokat. Ha sikerül, könnyen elkapjuk a ritmust, gyorsan gördülnek a támadások. Ha nem, akkor erőlködünk. Ilyenkor jön a kapitányi feladat: felrázni a csapatot. Csak az a baj, hogy van eset, amikor önmagamat is nehéz átlendíteni a holtponton.
- Hallottam, fiatalokkal is foglalkozik. - Középfokú edzői képesítéssel rendelkezem, s immár két esztendeje vezetem a serdülők edzéseit. Igyekszem tudatosan készülni az edzősködésre, mert visszavonulásom után sem akarok elszakadni a játéktól. Körülbelül 25-30 gyerek jár hozzám edzésre, s az a legnagyobb gondom, hogy mérkőzéslehetőséget biztosítsak nekik. Sajnos, nem megfelelő a serdülőbajnokság, ezért szerveznénk több alkalmi találkozót. Viszont örömöm is akad. Nem egy tanítványom mutatkozott már be a felnőttek között. Ezzel lassan én is kezdem megízlelni az edzői munka buktatóit és ünnepnapjait. Hogy mire akarom megtanítani a játékosaimat? Először is emberségre, mert minden más csak ezután következik.
A beszélgetés után még sokáig visszhangzottak bennem Miskolczy Katalin mondatai. Örültem, hogy sikerült megismernem egy olyan sportolót, aki komolyan veszi, amit csinál. Igazi közösségi, társaiért és tanítványaiért is felelősséget érző embert. Jó kezekben van a STC női kosárlabda utánpótlása!