Az év játékvezetője a megyében.

Martinkó János beleszületett egy sportszeretettel is átitatott különös világba. Olyanba, amely az iskolás kortól kezdve a legtöbbet nyújt fiának. Könnyű volt neki. Három évvel idősebb bátyja, Laci vezette naponta a „csőpályára” focizni. Ahogy nőtt, úgy ismerkedett meg a sportágak sorával. Egykor megpróbálkozott az atlétikával is, és kosárlabdázott is. Végül, mégis a foci utáni vágya győzedelmeskedett szenvedélyein. Az általános iskola osztálybajnokságai után az úgynevezett MTH iskolai derbik következtek. Talán ez időben bontották el a csőkapukat a Malinovszkij úti grundról, Salgótarján egyik legszebb útján. Ott ma már lassacskán eltakarják a fák azt a 36 lakásos épületet, ahol a pálya állt.
A szakmunkástanuló iskola csapatát annak idején Balázs Pál edzette, a SBTC egykori híres szélsője. Nem csoda, hogy a Martinkó Jánoshoz hasonlókból álló csapat biztos bajnokságot nyert, sőt az Apcon rendezett területi döntőről is győztesen jutottak tovább. Katonasorában a Karhatalmi Dózsa csapatában már középhátvédet játszott a BLASZ erős I. osztályában, ahol nem egy öreg NB I-es játékossal kellett felvenni a harcot az agyafúrt cselek, a szellemes összjáték közepette. Itthon már várta a volt S. Vasas, a SSE, a mai Kohász. A BM bajnokságot nyert dózsás 6-os mezben került be a NB II-es csapatba, s ahogy múlt az idő, egyre jobban kiérdemelte a 3-as mezt. Tíz évig játszott. Olykor a II. csapatban, s a NB III-ban is, majd jött a Kohász legjobb éve.
- Legemlékezetesebb mérkőzésem az volt, amikor 1968-ban a Pesterzsébeti Vasassal játszottunk. 1:0-ra vezettünk, amikor a 25. percben Libust, a kapusunkat kiállították. Tizenegyest ítélt a játékvezető! Átöltöztem az 1-es mezbe és kifogtam. Aztán fergetegesen támadtak a hazaiak - emlékszik vissza Martinkó János -, de nem sikerült gólt lőniük. Pedig, vagy háromezer néző buzdította őket. Nem sokkal később a jobbhátvédünket, Turcsányi Lacit is kiállította a bíró, s igen sok dolgom akadt. A második félidő hajrájában aztán Kékesi második gólja bebiztosította a győzelmünket. A meccs után körülfogtak, kérdezgettek, ígérgettek. Hogy két kapust is adnak értem, csak igazoljak oda. Dehogy mentem.
A labdarúgást a következő évben mégis abbahagyta. Szakítani azonban nem tudott vele. A SKSE II. és ifjúsági csapatának volt évekig az intézője, s 1972-ben elvégezte a játékvezetői tanfolyamot. - Huszonnyolcan vizsgáztunk akkor - folytatja -, a salgótarjáni járási bajnokságban kezdtem működni. Először csak az ifi, aztán már felnőtt mérkőzéseket vezettem, majd a megyei B osztály következett. 1973-ban bekerültem a megyei A utánpótlás keretébe, s ősszel már megyei meccseket is vezettem.
Az 1974-es idény minősítő vizsgáján 80 ponttal tűnt ki. - Nagyon élvezem a játékvezetést. Jó együttműködni az idősebb kollégákkal. A mai játékosok ismernek még, mint futballistát. Nem is vitatják ítéleteimet - mondja a 37 éves forgácsoló szakmunkás, a Salgótarjáni Kohászati Üzemek gyártás-előkészítő részlegének esztergályosa, gyalusa, marósa.
Egy-egy közeli mérkőzésre családja is elkíséri őt. Negyedikes, iskolás fia félidőben mindig megkapja a labdát a papától egy kis „dekázásra”. Hiszen az alma sem esik messze a fájától. A labda se guruljon messzire a leendő focistától. Szabó László a megyei labdarúgó szövetség játékvezetői bizottságának főtitkára a következőket mondja Martinkó Jánosról: - Ő most a legfejlődőképesebb játékvezetőnk. Rövid idő alatt bizonyított. Rendszeresen kapja az ellenőrzéseket, s e jelentések alapján csak a legjobbakat mondhatom róla. Sokat várunk tőle.
Mit is kívánhatnánk Martinkó Jánosnak, a megyei játékvezetők egyik legjobbjának 1975-re, mint hogy teljesüljön kívánsága, felsőbb osztályba léphessen.