Salgótarjániak az olimpiákon.

Párizsban vagyunk, 1892-ben, november 25-én. Egy pedagógus szónokol az összejövetelen, aki történész és irodalmár is, a neve Pierre de Coubertin. Felhívja munkatársait, segítsenek, hogy a világ sportolói békés nemzetközi vetélkedésen mérjék össze tudásukat, és a vetélkedés legyen a béke ügyének támasza. Az álmok valóra váltak, mert a görögök nemzeti ünnepén 1896. április 6-án megrendezik az első újkori olimpiai játékokat és az athéni stadionban 40 ezer néző, köszönti a felvonuló sportolókat. Az olimpia évében vagyunk, hiszen nemrégiben fejeződött be a XX. nyári olimpia Münchenben. Aktuális téma, ha úgy tetszik karácsonykor is olimpiáról, beszélni, hiszen a fenyő is békét jelent csakúgy, mint az olimpia eszméje. Aktualitást ad a témának, hogy az újkori olimpiai játékokon szép számmal találunk salgótarjáni sportolókat, akik ott küzdöttek a világ legjobbjainak versenyén. A sort Décsey Ferenc nyitotta meg, őt tekinthetjük az első Nógrád megyei olimpikonnak, amikor 1952.-ben Helsinkiben, lövészetben állt rajthoz. És a labdarúgók! Aranyéremmel tért haza Szalai Miklós és Básti István Mexikóból, Szojka Ferenc ott volt az aranycsapattal Helsinkiben. A salgótarjáni atlétika hírnevét, erejét dicséri, hogy Mecser Lajos és Komka Magdolna két olimpián is jelen volt. Újra a lövészet: Katkó Pál, mint ahogy húsz évvel ezelőtt Décsey Ferenc, a sportpisztolyosok legjobbjai között emeli fel fegyverét. Hét olimpián járt sportoló beszél élményeiről. Elmondják, ha szűkszavúan is, mit láttak, mit éreztek, milyen benyomásokat hoztak haza a nagy világversenyek színhelyéről.

Décsey Ferenc lövészet, Helsinki - 1952.

Két barátommal egész nap a rádió mellett ültünk, hallgattuk az olimpiai közvetítést Londonból. Nagy magyar lövészsiker, Takács Károly olimpiai bajnok az ötalakos gyorspisztolylövésben! Ekkor, ott a rádiónál fogadtam meg, hogy ha törik, ha szakad, ha tűzön-vízen át is, de ki kell jutnom a következő olimpiára! Edzéstervet csináltam, persze saját magam, és naponta hétszer ott voltam a lőtéren. Otthon a lakásban állandóan célra tartottam egy fából készült pisztollyal. Öt alakot helyeztem el a rádió tetején és emelgettem a pisztolyt a céltáblára. Így ment ez egy darabig, amíg aztán lejöttek az olimpián részt vett lövészek Tarjánba. Takács is itt volt, megmutatta a pisztolyát, mint régi ellenfelének, és volt egy verseny is a városi lőtéren. Szép eredményt értem el és ennek köszönhettem, hogy beválogattak az olimpiai utánpótlás keretbe. Egy évvel voltunk a londoni olimpia után, 1949-et írtunk. Ekkor saját költségemen és a MHS segítségével hetenként feljártam a fővárosba a keretedzésekre. Újabb egy év és 1950-ben olimpiai kerettag lettem, és amikor a sportszázadba bevonultam, mondhatni minden fegyvernemben, minden egyéni bajnokságot megnyertem! Nagy év volt és első nemzetközi sikeremre még ma is emlékszem, amikor Bukarestben 537 körrel nyertem a sportpisztolyt és 11 körrel előztem meg a második helyezettet.

Helsinkiben 530 körrel 14. lettem a sportpisztolyosok között, de elindultam a nagyöbű puskában is, ahol a 20. helyen végeztem. Puskánk akkor még nem volt és úgy indítottak útnak, hogy ha Balogh Ambrussal tudunk puskát venni Helsinkiben, akkor induljunk el. Sikerült fegyvert vásárolnunk, elindultunk! A számot egyébként a szovjet Bogdanov nyerte. Az olimpia nagy eseménye volt a szovjet sportolók megjelenése. Ekkor ingott meg először lövészetben is az északi hegemónia és a szovjet sportolók bizonyították, hogy a világ élvonalába tartoznak lövészetben is.

A véletlenen múlott, hogy nem voltam ott Melbourneben. Harminc éven át versenyeztem, 46 éves vagyok, a Salgótarjáni Kohászati Üzemekben dolgozom.

Szojka Ferenc labdarúgás, Helsinki - 1952.

Egyetlen percet sem játszottam az olimpián, érmet sem kaptam, csak az olimpiai jelvényt és az emblémát őrzöm, mégis életem nagy élménye, hogy az aranycsapattal ott lehettem Helsinkiben. Gyönyörű helyen, festői környezetben volt a szálláshelyünk és az épületet körös-körül fenyőerdő övezte. Az érkezés napján este 8-9 óra lehetett, amikor szálláshelyünkre értünk, lepakoltunk, átöltöztünk, kényelembe helyeztük magunkat, amikor Puskás kitalálta, hogy focizzunk egyet. Több sem kellett a társaságnak, máris rúgtuk a labdát, és éjfél felé járhatott az idő, amikor Kalmár edző bezavart aludni.

A döntőt is nézőként láttam és soha ilyen izgalmas meccset, mert akkor, ott Helsinkiben Európa két legjobb csapata találkozott. Féltünk a jugoszlávoktól, tartottunk tőlük, hiszen nem játszottunk még velük. Ideges hangulat volt a döntő előtt, hát még, amikor Puskás kihagyta a 11-est. Aztán az első gól után megnyugodott a társaság. Nagy siker volt a győzelem, hiszen olyan nevekből állt a jugoszláv csapat, mint Csajkovszkij, Boskov, Horváth, Beara. Igaz, a magyar csapat játékosainak nevét sem kell felsorolnom, minden kisgyerek fújja! A döntő után elmentünk egy kerthelyiségbe, ital is került az asztalra, magyar nótáztunk. Ahogy a finnek megtudták, hogy magyarok vagyunk, azonnal körülfogták az asztalunkat, együtt énekeltek velünk, invitálták a játékosokat és egyszerre nem volt egy tenyérnyi hely, tele lett az asztalunk itallal. Helsinkiből az olimpiai stadion kicsinyített mását hoztam el.

Az itthoni fogadtatás? Amíg élek nem felejtem el, milyen ünneplésben volt részünk Budapesten. Szüleim és Manyasz Sándor, a SBTC elnöke várt rám és olyan nagy volt a tömeg, hogy elkerültük egymást. Én a rokonoknál voltam már Újpesten, de ők csak két-három óra múlva értek ki hozzánk, nem tudtak elszabadulni az ünneplő tömegből. Még nagyobb meglepetés várt rám Salgótarjánban, amikor megérkeztem a vonattal. A főtéren a Bányász zenekar játszott, és ahogy leszálltam a kocsiból felsorakoztunk, elől a zenekar, mögöttük én mentem végig a főutcán, karonfogva a szüleimmel. Megható pillanat volt.

A Nógrádi Szénbányák Vállalatnál dolgozom, 41 éves vagyok, műszaki rajzoló a foglalkozásom.

Katkó Pál lövészet, München - 1972.

Elsőként érkeztünk az olimpia színhelyére, mégpedig augusztus 19.-én és 27.-ig mindennap, edzéssel telt el. A lőtér hat kilométerre volt a szálláshelyünktől és negyedóránként közlekedett a busz oda és vissza. Félautomata lőtér, 102 lőállással! Tíz lőállásonként 50 méterig kötélháló volt rendszeresítve szélfogónak. Gombnyomással cserélhettük a lapot, egy táblára öt lövést adhattunk le. A lőállások mögött kettős sorban foglaltak helyet a nézők. Mindegyik széken hamutartó volt, és hangtalanul közlekedhettek a borításos padlón, nem zavarták a versenyzőket, mindig odamentek, ahol érdekes eredményre volt kilátás. Az edzéseken minden jól ment, két-három körrel túllőttem, legjobb eredményem 557 kör. A megnyitó augusztus 26.-án volt szombaton, és vasárnap már mi pisztolyosok ott álltunk a táblák előtt és lőttük a sorozatokat, és kilenc órától fél tizenkettőig két és fél órán át. Nem volt szerencsém. Háromszor 89-et lőttem, és ekkor jött még a 90-es, 94-es és 97-es sorozat. Akárhogy számoltam, összesen 548 köregység volt és ezzel az 59 induló közül a 20. helyet szereztem meg. Ha öt-hat körrel jobbat lövök, akkor egészen más a helyzet. Nem voltam megelégedve az eredménnyel, bár itthon a klubtársak mondták, hogy teljesítettem, amit vártak tőlem. Nem sokkal az olimpia után Gyöngyösön, egy sportpisztolyos versenyen 561 kört lőttem. Hű, ha ez Münchenben sikerült volna! De az izgalom! Mert ilyen nagy versenyen több dologgal meg kell küzdeni az embernek, ott a lőállásban. Először azzal, hogy nem szabad rosszul szerepelni, mert mindenki figyel, várja az eredményt otthon. Így voltam én is ezzel, mert a gyárban mindent megkaptam a készüléshez, a barátok, klubtársak, munkatársak pedig bíztattak, szurkoltak nekem. Ezért szerettem volna jobb eredményt. Így sikerült. Ezen az olimpián meglátásom szerint, közelebb hozták a rendezők a lövészetet a közönséghez.

A Salgótarjáni Kohászati Üzemekben dolgozom, mint kovács. 34 éves vagyok, és 19 éve vagyok a gyárnál.

Komka Magdolna atlétika, Mexikó - 1968, München - 1972.

Elképzelhető, hogy milyen izgalommal készültem első olimpiámra, mert Mexikóvárost érdekes hírek előzték meg. Először rendeztek, több mint kétezer méterre a tengerszint felett olimpiát, és így nekünk, ugróknak két magassággal is meg kellett küzdenünk. Elérkezett az indulás napja és meglehetősen hosszú repülőút után érkeztünk Mexikóvárosba. Először Amsterdamban álltunk meg, majd Montrealon át, érkeztünk meg a színhelyre. Felejthetetlen élmény marad számomra a megnyitó, amikor a résztvevők, 112 ország sportolói felvonultak és tettek hitet a béke és barátság mellett. A legfontosabb dolog az akklimatizálódás volt és elmondhatom, hogy nekünk ugróknak, úgy ahogy sikerült átállnunk, a futóknak már kevéssé. Eljött a verseny napja.

Magasugrásban 40-en indultunk és köztudott, hogy ez a szám mindig elhúzódik. A döntőbe jutáshoz 174 cm-t kellett teljesíteni, ez sikerült nekem is és 14-en kezdhettük el a döntőt. Első nagy világversenyem volt, és bátran állíthatom, nem voltam ideges. Sőt, titokban magyar csúcsra számítottam. Ahogy emelkedett a magasság, sajnos úgy fokozódott idegességem, átvettem a drukkot a többiektől. A 160 elsőre sikerült, a 168 másodikra, csakúgy, mint a 171 cm. Ekkorra már jó néhány esélyes elbúcsúzott a versenytől, rutinos, esélyesként emlegetett ugrók öltöztek újra melegítőbe. A 171 centiméternél megálltam, nem ment a következő magasság. Ezzel a 9. helyet szereztem meg és ha nem is tudtam pontot hozni, úgy érzem sikerült helyt állnom. Az élen óriási harc volt a két szovjet versenyzőnő, Okorovka és Kozir, valamint Rezkova, a csehszlovákok legjobbja között. Utóbbi 182 cm-rel megszerezte az olimpiai bajnoki címet, a két szovjet kislány 180-at ugrott.

Tetszett a mexikóiak figyelme, körültekintése. Nagyon meghatódtam, amikor megkaptam a táviratokat. Táviratozott a szalagedző Komarov brigádja, a MTS Nógrád megyei Tanácsa és egyesületem, a Kohász. Münchenben is ott voltam, de érthető, hogy Mexikóról beszélek szívesen, mert ez volt az első olimpiám és húszévesen vettem részt a nagy világversenyen.