Meghalt egy minőségi szakosztály.

1967. október 16.-án eljuttatott egy levelet a SKSE elnökségéhez Polaneczki Pál asztaliteniszező. „Befejezem pályafutásomat, és nem kívánok 1968. évben sportolni…” írja benne. Az indoklásban családi körülményekre és anyagi viszonyaira hivatkozik. Elindult egy kálvária, és szomorú tény lett a következménye. Az 1967.-es NB II-es asztalitenisz bajnokságban 5. helyen végzett SKSE, mint minőségi szakosztály megszűnt létezni. Polaneczki Pál elhatározásához ugyanis testvére, Polaneczki István is csatlakozott, valamint Bohati László. Ő később mégis úgy döntött, hogy nem hagyja cserben a szakosztályt. A SKSE tehát nem esett ki, de visszalépett a NB II-ből, mert az elnökség nem volt hajlandó támogatni a két Polaneczki anyagi, órabér emelési követelését. Felléphettek így, mert tudták, nincs, aki a helyükre álljon. Ki a hibás? Az elnökség, a szakosztály-vezetőség, a két ex-sportoló? Bizonyos fokig mindhárman. A mértéket döntse el a fegyelmi vizsgálat. A tanulságot pedig vonja le az, akinek le kell. Felelős a történtekért az elnökség is, mert a szakosztály dolgait nem tette a megfelelő időben tisztába, a szakosztályvezetés, mert nem gondoskodott megfelelő utánpótlásról, a két Polaneczki, mert zsarolás ízű „válasszatok” ajánlattal állt hirtelen elő. Ha sportfegyelmit kapnak, nem ez lesz az első! De hogyan vélekednek a dologról a legilletékesebbek? Átadjuk a szót Orlik Ferencnek, a SKSE elnökének, Bérczes Józsefnek, a szakosztály vezetőjének, edzőjének és a Polaneczki testvérpárnak.

Orlik Ferenc: Az eset sajnálatos, de tanulságos is. Fegyelmi vizsgálatot rendeltünk el. Én úgy érzem, amit lehetett, megtettük. Ismertük a szakosztály problémáit. Domos Gyula elnökségi tagon keresztül folyamatosan értesültünk a dolgokról. Szerintem a történtekért az edző, és a nem megfelelő hangnemet megütő két asztaliteniszező a felelős. Kérdem én, miért kap egy edző havi 700 forintot, ha alig tesz valamit a mérleg serpenyőjébe? Hol itt a megfelelő utánpótlás? Legalább négy-öt NB-s szinthez közelálló tudású versenyzőt kellett volna az idősebbek mögé állítani. A két Polaneczki a hasonló munkakörű dolgozókéval egyenlő fizetést kap, havi 1800 forintot. Az öntödei programirodában dolgoznak. Az egy forintos órabéremelésbe a főnökük sem ment bele. Hogy tehette volna, mikor munkájukkal nincsenek teljesen megelégedve. Csak a sportérdemek figyelembe venni, végzett munkájukat nem téve mérlegre, szerintünk nem helyes. Ezért utasítottuk el a kérésüket.

Bérczes József: Én alig tudok mondani valamit, kérdezze meg az elnökséget! Egyébként, aki azt hiszi, hogy nincs nálunk asztalitenisz utánpótlás, az téved. Igenis van! Manapság is 26-an járnak edzésre. Sajnos velük még nem vághatunk neki a NB II-nek. Nem megy ez máról holnapra. Különben is már inkább hozzák, mint kinevelik a jó sportolókat. Vannak tehetséges serdülő versenyzőim, majd a megyei bajnokságban indulok velük, ha az öregek cserbenhagytak. Az effajta „revolverezés” szerintem nem sportolóhoz méltó magatartás. És még egy, Szabados a Szovjetunióba, Kiss a NDK-ba ment tanulni, illetve dolgozni. Távozásuk ugyancsak nagy érvágás volt a szakosztály számára. Ennyit már nem bírtunk ki. Szóval, amit lehetett, én megtettem.

Polaneczki Pál: Feleségem nem dolgozik, gyerekem van. A SKSE-ben 1964 óta játszottam. Edzés hetente háromszor, távol a családtól szombaton és vasárnap. Feleségem is mondta, ha nem hagyod már abba, elvégre 30 éves vagy, baj lesz.

Polaneczki István: Igaz, hogy a nejem is dolgozik, de azért nem keresünk olyan sokat. Gyerek is van, nem olyan sok, amit kértünk. Jobban mondva nem is kértük. Csak megkérdezték, mennyiért nem hagynánk abba? Mondtuk, hogy havi 200 forint pluszért. Akkor esetleg otthon sem lett volna ellenállás. De hát kereken elutasítottak bennünket. Egy minimális kérést! Úgy sem kaptunk, amióta asztaliteniszezünk, sem erkölcsi, sem anyagi elismerést.

Polaneczki Pál: Apuci, de jó, hogy nem mégy el, mondogatja ötéves Erzsike lányom. Jobb is így. Favágás, szénbehordás, minden a feleségemre hárult. Ennek már vége. Hogy az edző „pipa” ránk? Meg is értem. Bizonyára dühös, hogy „kivesszük” zsebéből a pénzt. Kis eredmény ugyanis - kis oktatói fizetés.

Polaneczki István: Kár bennünket sportfegyelmivel fenyegetni. Mit érnek el vele? Annyi, mint halottnak a csók. Állásunkból azért nem „rúghatnak” ki! Egyébként is így kellett cselekednünk. Jó, hogy már befellegzett a „kulis” hétvégéknek. Éppen ideje volt. Elvégre már elértük a harmadik x-et.