Régi nagy labdarúgóink – Rigó Ferenc.

A hatvanhét éves Rigó Ferenc, a Salgótarjáni SE szinte legendáshírű balösszekötője huszonhat éven keresztül rúgta, fejelte a labdát a tarjáni kék-fehér színekben. A mai is népszerű „Tokos” tizenhét éves volt, amikor Szlivka Andor, a SSE intézője és egyben edzője a gyár mögötti Ökörlegelőn meglátta játszani. Látta a tehetséget, s a fiatal Rigó Ferenc néhány hét múlva már a kék-fehérek ifjúsági csapatában, majd egész rövid idő után az első csapatban játszhatott balösszekötőt. Érdekes, hogy a labdarúgó pályafutásának huszonhat éve alatt nyolc balszélsőt szolgált ki. Labdarúgó tudásánál talán csak egyszerűsége, szerénysége volt nagyobb. Munkahelyén mindig becsülettel megállta a helyét. Rigó Ferenc egyike volt azoknak a játékosoknak, aki az anyagiakkal szemben minden esetben a labdarúgás szeretetét, a csapat érdekét helyezte előtérbe. Most is, amikor régi emlékekről beszélgetünk, halk, egyszerű szavakkal mondja el, legszebb élményeit.

- Nagyon emlékezetes élmény maradt számomra 1934-ben a Zorchóczi Kupáért vívott döntő, melyet a Diósgyőr ellen, semleges pályán, Ózdon kellett lejátszani. A rendes játékidőben 2:2 volt az eredmény. A hosszabbítás alatt sikerült egy fejesgóllal megszereznem a vezetést és egyben a győzelmet. Azonban fejelés közben a diósgyőriek egyik védője, Postainer olyan csúnyán taposott belém, hogy eltört a lábam. Szívesebben emlékszem vissza az egyik MVSC elleni mérkőzésre, amikor Zsidai, a többszörös észak-magyar válogatott, a miskolciak kapusa mérkőzés előtt megjegyezte, hogy ezen a mérkőzésen nem tudok majd gólt fejelni neki. Nos, ezt a mérkőzésen 3:1-re nyertük, és mind a három gól az én fejesemből született. Természetesen nem felejtem el soha, az észak-magyar labdarúgó válogatottságokat sem. Harmincnyolcszor húzhattam magamra a meggypiros címeres mezt. Ennél már szebb és izgalmasabb csak egy-egy SBTC elleni mérkőzés volt. A bányász csapatban sok tehetséges labdarúgó játszott, s ennek ellenére sok esetben mi képviseltünk jobb játékerőt, de a mérkőzés előtt még nem lehetett tudni, hogy ki lesz a győztes.

- Mikor volt az Acélárugyárnak a legjobb a labdarúgó csapata? 1927-től 1929-ig az úgynevezett „aranycsapat”. Ebben az időben győztük le a Ferencvárost, Újpestet, Bocskait, MTK-t.

- Mi a véleménye a mai acélárugyári csapatról? A mai játékosok egészen mások, mint mi voltunk. Mi szerettük a labdarúgást. Mindig igyekeztünk többet nyújtani. Most már a kezdő játékos is mindjárt klasszisnak képzeli magát. Ha a mai játékosok tanulnának a mi példánkból, a SKSE csapata is képes lenne nagyobb feladatok végrehajtására.