Azok a régi májusok – Sportolók visszaemlékezései.

Két veterán sportemberrel ülök a Nógrád megyei TST helyiségében, akik a felszabadulás előtti időkről, május elsejéről beszélnek. Csala Andor, a Nógrád megyei Labdarúgó Játékvezetők Tanácsának elnöke már negyven évet dolgozott le a Salgótarjáni Acélárugyárban, s jó munkája mellett 1920-tól 1936-ig, mint kitűnő labdarúgó tette emlékezetessé nevét a sportberkekben. Ő így beszélt a régi időkről:

A tizenhat éves labdarúgó pályafutásom alatt, sajnos, nem ünnepelhettük szabadon május elsejét. A múlt rezsimben féltek a május elsejéktől. Nemcsak a csoportosulást tiltották meg a dolgozóknak, de mi, sportolók még az edzést sem tarthattuk ezen a napon. Sőt, ha vasárnapra esett május elseje, s mérkőzést kellett volna játszani, azt is elhalasztották. Azok, akik május elsején nem jöttek a gyárba dolgozni, – ha hétköznapra esett –, nagy meghurcolást szenvedtek végig. 1919-ben, mint iskolás vettem részt a Tanácsköztársaság idején a szabad május elsejét ünneplők között. Piros zászlókkal vonultunk ki az iskolából. De szép is volt ez a nap, mely után a felszabadulásig csak titokban emlékezhettünk meg a május elsejékről.

Wieszt Géza bácsi, a Nógrád megyei Labdarúgó Szövetség veterán tagja, ki szintén a SSE labdarúgója volt 1917-től 1931-ig, így emlékszik vissza a régi időkre:

1917-ben alakítottuk meg a tarjáni ifjúmunkások labdarúgó csapatát. A vezetők Bozó Gyula és Himmel Pál voltak, kikkel hetenként egyszer a „Vadász” vendéglőben találkoztunk, mint ifjúmunkás vezetőkkel, ők nemcsak a sportolásról, hanem a politikáról is beszéltek nekünk. Az első trikókat, az ujj nélküli piros atlétatrikókat saját pénzünkön vettük meg. Ezért a piros trikóért nagyon haragudtak a gyár akkori vezetői, mert a SSE színe kék-fehér volt. Labdánk sem volt egy darabig, a vágóhídról vettük meg a hólyagokat, s azt fújtuk fel, s rúgtuk addig, míg széjjel nem ment. Majd az acélgyári szíjgyártó, Viroszták fia is belépett közénk, s így az öreg Viroszták patronált bennünket, s ő varrt nekünk bőrből labdát. 1919-ben, mint fiatal vöröskatona szolgáltam, s az első szabad május elsejét is, mint vöröskatona ünnepeltem meg a többi társammal. Az öröm azonban a szabadsággal együtt hamar elszállt, s a következő évek május elsejéit, csak titokban ünnepelhettük, s emlékezhettünk meg 1919-ről, a Tanácsköztársaságról. Ezután újabb mostoha sors várt a sportolókra. Magunk vettük meg a vonatjegyeket saját zsebpénzünkből, ha vasárnaponként mérkőzésre kellett utaznunk. Munkából nem maradhattunk el. Ha éjjeles siktában voltunk, alig aludtunk valamit, máris mentünk a pályára. Ha idegenből éjjel utaztunk és reggel érkeztünk meg, csak a ruhát vittük haza, s máris indultunk a gyárba, munkába. Ez volt a sorsa a sportolóknak, a felszabadulás előtt. Nem úgy, mint a felszabadulás után, hogy mindent megkap a sportoló, amire csak szüksége van. Pártunk, kormányunk évről évre egyre nagyobb sportolási lehetőséget biztosít a fiataloknak. S egyre nagyobb támogatásban részesíti őket. Boldog vagyok most, amikor május elsejéken látom az erőtől duzzadó, sportoló fiataljainkat a felvonulásokon, kik már nem ismerik a nélkülözés, az üldöztetés rémét. Kik már szabad hazában, szabadon ünnepelhetnek minden becsületes dolgozóval együtt a világ proletariátusának legnagyobb ünnepén, május elsején!