1903-tól a sport szolgálatában.

Szinte hihetetlenül hangzik ez így, de a valóságról győződtem meg egyik este, amint egy barátságos, meleg szobában, duruzsoló kályha mellett ülve beszélgettem Szlifka Andor bácsival, a Salgótarjáni Acélárugyár 70 éves, nyugdíjas dolgozójával. 1903-ban jegyeztem el magam a kerek bőrlabdával a Salgótarjáni SE-nél – emlékszik vissza a régmúltra a még most is fiatalos megjelenésű idős sportember. Majd így folytatja: A Salgótarjáni SE 1901-ben alakult. Én pedig 1903-ban kerültem be nagy viták közepette az első csapatba. A sportkör két megalakítója Vavrosch Béla és Reményi Károly főmérnökök vitáztak azon, hogy engem, mint 16 éves fiatal vézna kis görbelábú gyereket betegyenek-e a csapatba. A vita végén azután, mégis úgy döntöttek, hogy vasárnap szerepelhetek az akkoriban kék-fehérek első csapatában. Szorongó érzéssel, de nagy boldogan futottam ki apályára az első mérkőzésemre, melyen így állt fel a SSE: Szmolek – Baloda, Csarba, Veszeli – Blaskó, Szlifka – Sipka, Szirottyák, Habócsik, Segyivi és Krecsmár. Ez a csapat sok sikeres és jó néhány balszerencsés mérkőzést játszott a mostani Sztahanov úti bérház helyén lévő kis labdarúgó pályán – mondja a hajdani keménykötésű sportember. A Budapesti Postás, a BAK, a MAFC, a Budapesti Vasas és a Húsos ellen léptünk több ízben pályára. A Postástól 3:1-re kaptunk ki, a BAK-al 3:3-as döntetlen eredményt értünk el, de a MAFC-ot és a Budapesti Vasast nem tudtuk legyőzni. A sok-sok kemény labdarúgó csata után jött a világháború. Fogságba estem, s Oroszországba kerültem, ahol 7 évet töltöttem, de ott sem lettem hűtlen a labdarúgáshoz – mondja Andor bácsi. Megalakítottuk a magyar hadifoglyok labdarúgó csapatát, melyben nem kisebb nagyságokkal játszottam egy csapatban, mint a híres Kratohvil, a nagy magyar válogatott balszélsője és az FTC Bródija, aki egyébként a magyar válogatott középfedezete volt. Hét éven keresztül veretlenül szerepeltünk Oroszországban. Innen hazatérve még 1923-ig kergettem a bőrlabdát a SSE-ben, ahol már játszottam a híres Rigó – Viroszták balszárnnyal együtt a csatársorban. A 20 évi labdarúgó pályafutásomat 1923-ban Jászárokszálláson fejeztem be. Ugyanis ekkor játszottam utoljára a SSE-ben. De nem mondtam búcsút a labdarúgó sportnak, mivel, mint szertáros működtem tovább a salgótarjáni csapatnál. Abban az időben még a lakásomon volt a szertár. A mama mosta a szereléseket, én pedig rendben tartottam a szertárt hosszú éveken keresztül. Majd edző lettem a SSE-nél, sőt edzősködtem az akkori SPAC-nál és a SAC-nál is, míg azután 1937-ben egyik barátom rábeszélésére sípot vettem a kezembe, s az akkori Salgó Serleg mérkőzéseken, mint játékvezető működtem. Később bíróság elé állított a miskolci JT jogtalan játékvezetés és kommunista beállítottságom miatt. Le akartak záratni, de ez nem sikerült, s egy Budapestről leküldött bizottság előtt tettük le a játékvezetői vizsgát, s alakítottuk meg a salgótarjáni JT-t. 1944-ig gyalog, kerékpáron, szekéren és vonaton jártuk az akkori játékvezető társaimmal együtt vasárnaponként a környező falvakat, s vezettük le az ott megtartott labdarúgó mérkőzéseket. 1952-től már Észak I, II osztályú mérkőzéseket is vezettem. S büszkén mondhatom, hogy 1937-től tartó játékvezetői pályafutásom alatt még egyetlen egyszer sem kellett megfutamodnom a pályáról a mérkőzés végén – mondta huncutkásan mosolyogva, majd így folytatta: 1953-tól pedig, mint országos ellenőr működöm a kedvenc sportágamnál. Közben az acélárugyárból, mint 56 éves dolgozó mentem nyugdíjba 1955-ben, melyért szép jubileumi ünnepség keretében 1000 forint jutalommal búcsúztattak – emlékezik vissza Szlifka Andor bácsi, aki életének legnagyobb részét a munkán kívül a sportnak szentelte. A visszaemlékezése végén megkérdeztem, hogy kapott-e valami kitüntetést az országos viszonylatban is tán egyedül álló hosszú és jó sportmunkájáért? Erre kissé szerényen így válaszolt az idős sportember: Én nem érdekből sportoltam, hiszen sokszor még az útiköltséget is mi, játékosok adtuk össze, hogy elutazhassunk és játszhassunk. S később sem az anyagiakért dolgoztam a sportért, hanem mert annyira megszerettem, hogy tán nem is tudtam volna, és még most sem tudok nélküle élni. Ez így a valóság, melyről meg is győződtünk, de azért mégis azt javaslom én is a többi Nógrád megyei játékvezetőkkel és sportemberekkel együtt az illetékeseknek, hogy a derék és lelkes, a sportért önzetlenül dolgozó Szlifka Andor bácsi megérdemelne legalább egy a „Sport Érdemes Dolgozója” kitüntetést.